Isten hozott a könyvem kedvcsinálójában, kedves Útitársam!

Azért ez a megszólítás, mert arra invitállak, hogy utazz velem. Hiszem, hogy így is lehet. Egy utazás ugyanis nem akkor kezdődik, amikor megérkezünk a vágyva vágyott célpontra, és nem is akkor ér véget, amikor eljövünk onnan. Nekem például még mindig tart az a tíz utam, amiken a könyvben majd gondosan végigkalauzollak. És mivel nem szeretek egyedül utazni, sőt jó érzés megosztanom az élményeket, gondolatokat, így nagy öröm lesz számomra, hogy velem tartasz!
Ha már együtt vágunk neki, talán indulás előtt érdemes még elmondanom, hogy én miért is utazom. Természetesen nem egyetlen okból, és motivációim sem állandók. Sőt, korábbi indokaim, céljaim – mondhatom – mára részben meghaladottakká vagy teljesültekké váltak. Mint például a kiszakadás a napi munkából, vagy a látványra épülő élmények gyűjtése. De jelenleg már nem cél számomra – bár aktív életvitelem van sok mozgással – a pusztán fizikai megterhelésre, illetve sporttevékenységre irányuló utakon való részvétel sem, miután korábban voltam már jó néhány jól sikerült sí-, búvár-, rafting- vagy éppen kenutúrán. Útválasztásaimnál manapság az sem igazán befolyásol, hogy úgymond közösségkompatibilis maradjak, tehát hogy csak azért utazzam, hogy képben legyek olyan helyekkel vagy rendezvényekkel, ahová mások is elmennek. Azt hiszem, kinőttem a bakancslistámat.
Mert az, ami ezek mellett vagy inkább ezek helyett az idők során felértékelődött bennem, a mindennapi élet megfigyelése, megtapasztalása egy más, az otthoniétól különböző koordinátarendszerben. Ehhez részint hosszabb időre van szükségem egy-egy helyen, sokszor egyszerűen nem lehet egyhetes nyaralással kibontani egy másik világot. Továbbá, bármekkora közhely, szükséges – vagyis inkább érdemes – elvegyülni, nem pedig izolált emberkertekben hizlalni a testet, a májat és a D-vitamin-szintet. Mielőtt persze belemasíroznék a hipokritaság vonzó csapdájába, gyorsan ki kell jelentenem, hogy a cél, hogy jól érezzem magam, nem pedig valamiféle utazási aszkétizmus megvalósítása.
De a „kötelező hedonizmuson” túl a kérdés innentől pontosan az: valójában mitől is érzem jól magam. Engem vonz például a lehetőség, hogy a távolabbi tükrökbe is belepillanthassak. Emellett szeretek más szemmel ránézni a dolgokra – mi több, „szabad szemmel”, külső érdekektől mentesen. Ugyanígy keresem a különbségészlelés és -megélés izgalmát, vagy éppen a céltalanság és téttelenség produktivitás szempontjából tiltott örömét.
A távolabbi tükröknél szeretnék még picit elidőzni. Nekem ez azt jelenti, hogy míg a környezetemben élők – család, barátok, ismerősök – szűrőjén át viszonylag gyakran láthatom magam, és formálódhatok is az ő visszajelzéseik segítségével, addig ez mégiscsak egy üvegház, még ha talán nem is buborék. Kilépve ebből a védett közegből a komfortzónámat ugyan elveszítem, de valahogy jobban érzem, hogy élek. Más kulturális hátterű emberek világképe, reakciói vagy pusztán életkörülményei fénytörésében pedig tisztábban látom, ki is vagyok. Nem abban a tekintetben, ahogy az eredetiség mámorában lubickoló korunkban nap mint nap sulykolják – hogy miben különbözöm másoktól –, hanem végül azt nézve, mi a közös. A közös lényeget megtalálni a Föld távoli pontjain szokatlanul erős érzés, kiváltképpen a kezdeti „különbségélmény” után. Egyéniség kérdésében amúgy is a nagy India-utazó, keletkutató és polihisztor Baktay Ervin gondolatát tartom mérvadónak: a szó nem a másoktól való különbözést takarja, hanem a ránk kiszabott sors, azaz saját magunk meghaladását.

Én is újabb fejezet előtt állok most (sőt, rögtön tíz fejezet előtt): egy gyönyörű könyvben, írásban és képekben elmesélve jelennek meg személyes élményeim és az elmúlt évek során tett különleges utazásaim. A Nemnormális útjaim cím pedig – rendhagyó módon egybeírva a jelzőt – arra utal, hogy nemcsak a szövegek stílusa tér el az utazási tartalmaknál szokványostól, de a bemutatott helyszínek önmagukban is szokatlan, különleges, fel nem fedezett vagy egyszerűen más oldalukról ismert úti célok. Gyakran megkérdezik tőlem – néha a címbéli jelzővel dicsérve az elsőre tán nem evidens lelkesedésemet –, hogy miért megyek ilyen helyekre. Remélem, ebből a könyvből ez is kiderül majd!
Nagy kaland. Tarts velem!

Soós Gergely